"Isten kegyelméből keresztény vagyok, tetteim szerint nagy bűnös, hivatásom szerint hontalan vándor, a legalacsonyabb sorból, s helységről-helységre zarándokolok. Tulajdonom a következő: hátamon egy zsák száraz kenyérrel, a mellemen a Szentírás: ennyi mindenem." - így kezdődik egy ismeretlen orosz zarándok lelkinaplója [1], amelyből megtudjuk, hogy zarándokutján egyetlen kisérője a biblia és az imádság, célja pedig nem valami evilági város, "hiszen itt nincs maradandó hazánk, inkább az eljövendő után vágyódunk" (Zsid 13,14). A nyugati lelkiségtől sem idegen ez a gondolkodásmód. Gabriel Marcel a Homo viator című könyvében [2] azt fejtegeti, hogy a kinyilatkoztatás alapján úgy kell beszélnünk az emberről, mint aki úton van, akinek nincs itt maradandó hazája, hanem csak keresi a jövendőt. Krisztushoz kapcsoltuk életünket az egyház által, és meg vagyunk jelölve a Szentlélekkel, aki "foglaló örökségünkre" (Ef 1,14), de "amíg e testben vándorként élünk, távol járunk az Úrtól (2Kor 5,6). A keresztény ember mindig tudatában volt ennek a törvényszerűségnek. Erre utal a második századból való Diognetoszhoz irt levél is: "A keresztények úgy élnek hazájukban, mint jövevények; mindenben részt vesznek mint polgárok, de minden elviselnek, mint idegenek; bárhol, idegenben is otthon vannak, de minden haza idegen számukra... Testben vannak ugyan, de nem a test szerint élnek. A földön vándorolnak, de a mennyben van polgárságuk." [3]
   A zarándoklat a keresztény élet egyik ősi jelképe, amelynek alapja a bibliai antropológia. A keresztény ember, úton lévő ember (homo viator), aki nem feledkezik meg arról, hogy az embernek miután kiűzetett a paradicsomból végig kell mennie a bűn és szabadulás hosszú és gyötrelmes útján, és csak élete végén juthat el a mennyei Jeruzsálembe, hogy ott Istennel és Krisztussal találkozzon (Jel 21-22). A zarándoklat tehát nem csupán egy ősrégi, szinte minden vallásban meglévő szokás, hanem az emberi élet tükre (speculum humanae vitae). Ábrahám és a vándorló választott nép példája, de különösképpen Jézus Krisztus útjai megtanítanak bennünket arra, hogy mindnyájan a hit zarándokutját járjuk. [4] Olyan népnek vagyunk az örökösei, amelyhez Ábrahám, Mózes, a próféták, Mária és Jézus is tartoznak: "Emlékezz rá: Atyád vándorló arám volt" (Mtörv 26,5). Isten újszövetségi népe, az úton levő, vándorló Egyház sem feledkezhet meg erről az igazságról. A szentévi zarándoklatok is alkalmat adnak arra, hogy újra felfedezzük és megértsük keresztény egzisztenciánk azon törvényszerűségeit, amelyek életünk zarándok-jellegéből következnek.

... A vallási egzisztálás - zarándoklat, amely különböző terepeken halad: a magányosság szakadékos–szorongató homályának és az I.-re találás félelmes örömének amplitúdója között. De zarándoklat! Nem felfedező út, amelynek csak a legvégén derül ki, hogy létezik-e az, amit az út elején feltételeztek, hanem az első pillanattól kezdve hit-történet, melynek már az első lépését is a kapcsolat valóságosságának ereje lendíti. Mindazonáltal szolgál valódi felfedezéssel is; végül csakugyan előáll „valami”, ami csakis a zarándokút legvégén mutatkozhat meg: a közben megélt egzisztencia-sors alanya, a konkrét személy - a zarándok, aki önmaga legismerősebb meglepetése (lesz…).

"... A zarándoklat a keresztény élet egyik ősi jelképe. A keresztény ember, úton lévő ember, aki nem feledkezik meg arról, hogy az embernek miután kiűzetett a paradicsomból végig kell mennie a bűn és szabadulás hosszú és gyötrelmes útján, és csak élete végén juthat el a mennyei Jeruzsálembe, hogy ott Istennel és Krisztussal találkozzon (Jel 21-22). ..."

"Mindenütt jó, de legjobb otthon" -- tartja a közmondás. De azért mégis jó az is, ha az ember néha elhagyja otthonát és vándorútra kel. Az otthon megszokott kényelme jó, kellemes. De megvan a veszélye is. Aki szellemileg csak otthonába zárkózik, begubózott ember lesz. A litván születésű filozófus, Emanuel Lévinas írta le találóan az ilyen begubózott ember életét. Az ilyen ember "házán" nincs sem ajtó, sem ablak. Minden "véges" nála; minden korlátolt. Minden, ami a "házában" van, az ô "tulajdona". Övé a szék, az asztal; övé az ebéd, a vacsora, övé a pénzesláda és a bankbetét. Ami a fejében van, az is az övé: az ô gondolatai, az ô tervei, az ô vágyai. Ha más ember lakik a házban, az is az övé: az ô cselédje, az ô felesége, az ô gyereke. Nincs szeme, hogy igazán meglássa ôket. Nem veszi észre orcájukon a könnyet. Csak azt nézi, hogy mit használnak neki, hogy tudja ôket kihasználni, kiélvezni. Az ilyen ember teljesen berendezkedett. Tele az éléskamra, tele a pince. Nem érheti meglepetés, léte biztosítva van. És mégis, épp ôrá áll a Szentírás szava: "Te balga! Ma számonkéri az Isten lelkedet! Kié lesz amit gyűjtöttél?" (Lk 12,20) Szerencsétlen ember! Nem ismeri az Istent! Mert mindent a maga véges mértékével mér, az Isten pedig végtelen; mindent magához viszonyít, az Isten pedig az, akihez minden viszonyul. Ha ennek a szerencsétlen embernek meg nem nyílik a szeme, ha nem tör ki gubójából, ha nem látja meg a másik ember arcát, amelybôl rászegezôdik az abszolút parancs: "Engem eszközödnek használnod nem szabad!", ha nem ébred rá arra, hogy mit jelent az ilyen találkozás és milyen végtelen kalandba sodródik az, aki rálép a szeretet útjára, akkor soha emberré nem lesz: élô halott. Ezért jó néha vándorútra kelni, hogy bele ne gubancolódjunk a birtoklás, megszokás, önérdek, közepesség hálójába.

... ma arról szeretnék nektek beszélni, mit jelent zarándoknak lenni.
Vannak olyan idõszakok, amikor az ember igazi változáson megy keresztül, olyan változáson, amely elvisz furcsa, meglepõ helyekre. Figyelem: nem beszéltem „kényelmes helyekrõl”, sem pedig „könnyed” helyekrõl. Olyan helyekrõl beszéltem, ahol egyszerûen csal igazabban, tisztábban lehet élni. Azokat a helyeket a szellemi szabadság, az öröm egyfajta fuvallata lengi körül, amely nem egy adott pillanatban rejlik, nem egy adott megvalósulásban; sokkal inkább egy biztonságos alapkõnek mondható.
Maga a zarándoklat sokszor egy bizonyos nyugtalansággal indul, amelyet én szent nyugtalanságnak nevezek. Miért szent? Mert ott él benne a nagybetûs Lélek. A belsõ hang, ami hív és a szentséges felé mozdít, vezet.
Wendell Berry mondja egyik versében: „A gátnál énekel a folyam” – és én ezt nagyon igaznak találtam. A gát meghozza azt a figyelmet és azt az irányt, amelyet másként nehéz lenne megtalálni; ami az éneklést illeti, nos, mi énekelünk, ha felkérnek rá, de hangunkat a problémák segítenek megtalálni. Önkéntelenül mozdulunk akkor. Mi vagyunk az éjben haladó Mágus, nem tudjuk merre, csak követjük a csillag bizonytalanságát. Valódi? Hol látható, hol nem. Most ott van újra. Újra magához vonz, és mi követjük.

"... Az Édenben az Isten együtt sétált az emberrel. Beszélgettek, mint atya a gyermekével, mint tanító a tanítványával. Együtt szemlélték a Kert növényeit, állatait. Együtt. De ez nem csak közös beszélgetést jelentett, de közös játékot, közös örömet, sőt akár közös étkezést is. Hogy Isten mennyire vágyott erre a teljes közösségre, azt mutatja az Ige megtestesülése. Jézus szintén teljes közösséget vállalt tanítványaival. Együtt ettek, együtt beszélgettek, együtt sétáltak Izrael útjain.

Az Éden teljes közössége tört meg a bűnnel, és ez a teljes közösség valósult meg újra Jézus Krisztusban, az Ő keresztáldozata által. Ő "az út, az igazság és az élet" és "nincs más menetelünk az Atyához, csak általa". Ő a kapu, sőt "Őáltala, Ővele és Őbenne" zarándokolunk egész földi életünkön át a mennyei hajlék felé. ..."

"A zarándok fáradhatatlan lépéseitől egyre szélesebb az ösvény, a hazavezető út. Ez az út soha nem sötét, az előttünk járók fénye addig világítja meg a számunkra következő útszakaszt, ameddig benső szemünk ellát... Nincs tehát alkalom bármit is elrejteni, a sötétség fátyolával eltakarni.

Az Út soha nem üres, soha nem magányos, még ha néha úgy is érezzük. Nincs sietség, nincs sürgetés. Nincs vesztegetni való idő...

Ezt valahol minden zarándok érzi, ezért ki-ki a maga képessége szerint iparkodik. Néhányan már messze elöl haladnak. Őket követni lehet. Mások leszakadtak tőlünk... Ők majd bennünket követhetnek...

Soha senki nem vándorol egyedül.

A zarándoknak három dolgot kell kerülnie:

• Nem viselhet csuklyát, vagy fátylat, amely mások elől elfedi arcát,
• Nem vihet magával olyan kulacsot, amelybe csak saját ivóvize fér...,
• Nem vihet a vállán olyan botot, amelynek nincs kampója.

• Egy edényben parazsat, amelynél társai megmelegedhetnek,
• Egy lámpást, mely szívét világítja meg, hogy társai olvashassanak benne,
• Egy erszény aranyat, amelyet nem szór el az út mentén, hanem eloszt társai között,
• Egy lepecsételt urnát, melyben minden aspirációját hozza, hogy lába elé vesse majd annak, aki a Küszöb előtt vár rá...

"A boldogságot csak az bírja el, aki elosztja. A fény csak abban válik áldássá, aki másnak is ad belőle. Mert amikor bennünket elküldtek, az útrabocsájtó Hatalom így szólt:
Rád bízok minden embert külön, kivétel nélkül mindenkit, segíts, adj enni, adj ruhát, mindenkire vigyázz úgy mint magadra, és ne hagyd a sötétségben elmerülni. Amit szerzel, amit elérsz, amit tudsz, amit átélsz, osszad meg. Az egész világ a tiéd. Szabad vagy a kövektől az éterig. Ismerd meg, hódítsd meg, senki se tiltja, de jaj neked, ha magadnak tartod. Elbocsátlak téged is, mint mindenkit: felelős vagy minden emberért aki veled él, s el kell számolnod minden fillérrel, amit magadra költesz, minden örömmel amit magadba zártál, és minden boldog pillanattal, amit magadnak tartottál meg. Most eredj és élj, mert a világ a tiéd. "