"Mindenütt jó, de legjobb otthon" -- tartja a közmondás. De azért mégis jó az is, ha az ember néha elhagyja otthonát és vándorútra kel. Az otthon megszokott kényelme jó, kellemes. De megvan a veszélye is. Aki szellemileg csak otthonába zárkózik, begubózott ember lesz. A litván születésű filozófus, Emanuel Lévinas írta le találóan az ilyen begubózott ember életét. Az ilyen ember "házán" nincs sem ajtó, sem ablak. Minden "véges" nála; minden korlátolt. Minden, ami a "házában" van, az ô "tulajdona". Övé a szék, az asztal; övé az ebéd, a vacsora, övé a pénzesláda és a bankbetét. Ami a fejében van, az is az övé: az ô gondolatai, az ô tervei, az ô vágyai. Ha más ember lakik a házban, az is az övé: az ô cselédje, az ô felesége, az ô gyereke. Nincs szeme, hogy igazán meglássa ôket. Nem veszi észre orcájukon a könnyet. Csak azt nézi, hogy mit használnak neki, hogy tudja ôket kihasználni, kiélvezni. Az ilyen ember teljesen berendezkedett. Tele az éléskamra, tele a pince. Nem érheti meglepetés, léte biztosítva van. És mégis, épp ôrá áll a Szentírás szava: "Te balga! Ma számonkéri az Isten lelkedet! Kié lesz amit gyűjtöttél?" (Lk 12,20) Szerencsétlen ember! Nem ismeri az Istent! Mert mindent a maga véges mértékével mér, az Isten pedig végtelen; mindent magához viszonyít, az Isten pedig az, akihez minden viszonyul. Ha ennek a szerencsétlen embernek meg nem nyílik a szeme, ha nem tör ki gubójából, ha nem látja meg a másik ember arcát, amelybôl rászegezôdik az abszolút parancs: "Engem eszközödnek használnod nem szabad!", ha nem ébred rá arra, hogy mit jelent az ilyen találkozás és milyen végtelen kalandba sodródik az, aki rálép a szeretet útjára, akkor soha emberré nem lesz: élô halott. Ezért jó néha vándorútra kelni, hogy bele ne gubancolódjunk a birtoklás, megszokás, önérdek, közepesség hálójába.

Amikor útnak indulunk, új világ nyílik meg számunkra: új tájak, új arcok, új helyzetek. Nincs hátunkon a csigaház, amelybe belebújhatnánk. Védtelenek vagyunk, csupaszok. Mennyi táj, mennyi város, mennyi falu repül el a robogó vonat mellett! Kis házak, nagy házak, a falusi iskolából hazaszaladó iskolásgyerekek raja, a kezétcsípôjére téve a vonat után nézô öregasszony, a hajlottan dolgozó vén paraszt, a gyerekével karján a vonat után integetô, érdekes arcú menyecske... Mennyi ember, mennyi élet, mennyi sors! Mindegyik titok, mindegyik talány. Nem az én házam hát az egyetlen ház; nem az én életem az egyetlen élet. Nem én vagyok az egyetlen ember; milliónyian vagyunk. És mind együtt utazunk a "Föld" nevű űrhajón, valahonnan, valahová.

De már a hegyek között robog a vonat. Lassít: itt az állomás, leszállás. És már indul is neki a kis vándorcsoport a hegyormoknak. Keskeny ösvény kanyarog elôttünk. Nem gôgös, betonozott autóút; fűlepte erdei ösvény csupán. De milyen jó, hogy van ez az út. Elôdeink készítették, elôdeink jártak rajta. Mi az ô nyomukban járunk. Rábízhatjuk magunkat az ösvényre. Mások is már megjárták. Mi is majd csak megjárjuk. Ha szakadékhoz ér, lesz rajta híd; ha sziklához ér, lesz rajta nyílás. Az út jó vezér, jó pajtás.

Amint járjuk, mindig új és új tájak nyílnak meg elôttünk: hegyek, völgyek, ormok, patakok. És az út mentén fű, fa, virág. Ott virít a szamárkóró, ibolya, nefelejcs. Ott áll valamennyi az út szélén, és rámosolyog minden arra járó vándorra. Nem hivalkodik, nem izgágáskodik, nem csalfa és nem hazug. Az, ami. Van és ránk mosolyog. Nem azért van, hogy letépjük, eltulajdonítsuk, elhervasszuk. Hanem csak azért, hogy örüljünk neki. Hogy tessék "érdek nélkül", mert szép.

Kanyarog az út, tovább, tovább. Nincs megállás, megalkuvás. Vezet valahová, ahol még nem jártunk. Valahová, ahová érdemes elmenni. Valahová, ahol meglepetés vár ránk, ahol kitárul elôttünk egy új világ.

Az utat együtt járjuk, útitársak. Egyikünk sem gondol csak saját magára. A legfáradtabb erejéhez szabjuk a lépést. Nemcsak magunk hágunk fel a sziklára: kezünket nyújtjuk annak, aki utánunk kapaszkodik. Jó a barát a hegyekben: ha elcsúsznék, elkapja karom; ha kifáradnék, átveszi hátizsákom. A vándorúton egymással vagyunk, egymásért vagyunk. Senki sem magányos. Még ha egy vadidegennel találkozunk is, megoldódik a nyelvünk, köszöntjük, bíztatjuk egymást.

A vándorúton minden bizonytalan: lehet, hogy elázunk, lehet, hogy megsebesülünk, lehet, hogy eltévedünk, még az is lehet, hogy ott pusztulunk; de mégis a vándorlás a bizalom életformája: bizalom az útban, bizalom a vezetôben, bizalom a társakban, bizalom saját erômben. Meg tudom én tenni ezt az utat, mert van ösvény, van vezetô, vannak társaim.

Szép a vándorlás. De mindig csak vándorúton lenni mégsem volna jó. A kirándulás után jólesik a hazatérés. Hosszú utazás után megpihenés a rég nem látott otthon. Ha egyszerre élvezhetné az ember a vándorlás végtelen szabadságát és az otthon meghitt békességét, az lenne az igazi boldogság. De lehetséges-e ez?